Vége

Kedden délután ellátogattunk a Millenárisra és a Jövő Házában megnéztük a Klick 3.0 kiállítást (gömbrobottal, világító egerekkel, fűthető ruhával, pénzfelismerő rendszerrel stb.), izgalmas volt. Aztán beültünk a Millenáris Fogadóba beszélgetni, és beírtam a jegyeket is. Két négyes és négy jeles eredmény született, és ezúton is köszönöm azoknak, akik végigjárták a félévet. Tartalmasnak bizonyult a visszajelzés, amit kaptam tőletek.

A blogot pedig “befejezettnek” nyilvánítom, a félév lezárult, azt jeleztétek, hogy a vizsgaidőszakra tekintettel nem tudjátok a maradék két leckét megcsinálni. Mindenkinek jó nyarat!

A tizenegyedik hét (kultúra) értékelése és fakultatív kérdések a tizenkettedik hétre (e-learning)

Úgy látszik különösen a kulturális digitalizálás kérdése tetszett a legtöbbeknek, ezért is különösen hálás vagyok Csaba1-nek, hogy a kulturális járulékot választotta. A témában amúgy én is kifejtettem a véleményemet, amit a Kék Notesz politikai fejezete tartalmaz, úgyhogy itt most nem írnám le részletesen, hogy mit gondolok a dologról, röviden, szerintem az NKA digitális korszakban való működésének teljes átgondolására van szükség, a mostani lépést nem tartom stratégiailag indokoltnak.

A többiek már mind a kulturális örökségről írtak. Jedrik fontos dilemmákat fogalmazott meg a digitalizálás kapcsán. Különösen a digitális szakadékra vonatkozó megjegyzéseket érdemes észben tartani.

Sapka, én még életemben nem hallottam erről a szegedi projektről, úgyhogy már ennyivel is okosabb lettem. Amúgy egy csomó érdekes projekt van, ha érdekel a téma, érdemes utánaolvasni, már ebben a blokkban is sok izgalmas kiinduló pont van. Nem mellesleg, amit a technológiai reprodukcióról és a kulturális javakról írsz, az ugye egy nagyon régi kultúrszociológiai vita (ld. Walter Benjamin vagy a frankfurti iskola vonatkozó állításait).

Ricsi nyomozónak köszi a számokért, meg a forrásokért, ezekből kiindulva számos kulturális tartalomhoz is el lehet jutni.

Ami a folytatást illeti: a félévnek ugyan vége, de van még pár téma hátra. Ahogy múlt héten is jeleztem, bárki, aki úgy gondolja, hogy minden leckét megoldana, az jelezze, én szívesen adok kérdéseket, és szívesen megnézem a bejegyzéseket is, csak jelezzétek, hogy a következő hetekben is figyeljem az oldalt. Ennek jegyében a kérdések a jövő hétre (nem kötelező megoldani):
– Észben tartva a jelenlegi kurzust is, mit gondolsz a hagyományos és e-learning képzés előnyeiről, hátrányairól, különbségéről?
– Szerinted a jelenlegi iskolarendszerbe (szűkítsük az érvelést most csak a felsőfokú képzésre) hogyan lenne integrálható az e-learning 2.0?

Akkor találkozunk most kedden (május 20-án) a Millenárison, ahol megnézzük a harmadik Klick kiállítást, kicsit sörözünk (vagy teázunk, kinek hogy tetszik), megvitatjuk a félévet és beírom a jegyeket azoknak, akik végig teljesítettek a félév folyamán.

Kulturális járulék kivetése az internet előfizetésekre – pro és kontra

Bár pillanatnyilag úgy néz ki, mégsem lesz “internetadó”, azért igyekeztem összeszedni az érveket és ellenérveket.
Nem kellett sokáig kutakodni a kontrák után, az Indexen pl. fő helyen szerepel az InterNEtadó! logó, ami erre a blogra mutat. Jó látni, ha egy társadalmi kezdeményezés ilyen látványosan egységbe forraszt júzereket, civileket, tartalom- és internetszolgáltatókat. Milyen szép is lenne, ha más fontos dolgok is ilyen publicitást kapnának. De nem akarok igazságtalan lenni, van poszt “Hallgattassék meg a másik fél is” címmel a blogon.
Miről is van szó?
A legkülönfélébb termékek forgalma után fizetett kulturális járulék a Nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása, célja, hogy a piaci alapon csak nehezen vagy egyáltalán nem működőképes, de az állam által fontosnak tartott kulturális értékeket előállítókat finanszírozzák belőle. A járulékköteles termékek között elsősorban olyan dolgok szerepelnek, amelyek – szintén az állam elképzelése szerint – gyengítik a (magas)kultúrát; úgynevezett antikulturális hatásuk van. Ez a pénz a költségvetésen kívül kezelendő, semmi más célra nem használható fel. A vonatkozó törvény 1993-ban született, “eredetileg a pornó- és erőszak tartalmú videojátékok, filmek valamint egyéb nem zsűrizett használati tárgyak adójaként vezették be, hogy a divattrendek által okozott piaci egyenlőtlenségeket korrigálva, továbbra is ösztönözzék a műalkotások születését.” De a termékek köre az évek során fokozatosan – és az eredeti logikának gyakran ellentmondva – bővült. Ma már pl. a mobiltelefonok után is fizetnek a forgalmazók.
Tehát alaphelyzetben a termékek forgalmazói fizetnek, bevételük 0,2-25% közötti hányadát. A “netadó” esetében ez 0,8% lenne, a kifejezés ezek szerint erős csúsztatás, hiszen nem a vásárló fizet többet az internetelérésért, hanem a szolgálatatója ad az NKA-nak, mondjuk egy 5000.- Ft-os előfizetés után 40 (negyven!) forintot. De az ellenzők úgy érvelnek, hogy a szolgáltatók ezt az összeget a végfelhasználókra fogják terhelni. És hogy ebből következően az amúgy is alacsony hazai internetpenetrációs szint emelkedése lassulni fog. És hogy ez csökkenti a versenyképességünket. És hogy a kormány ezzel saját deklarált információs társadalmat fejlesztő céljainak és az ezt célzó EU-s irányelveknek is ellentmond.
“A Nemzeti Kulturális Alap járulékbevételeit érintő törvénymódosítás célja, hogy alkalmazkodjon a megváltozott kulturális szokásokhoz és a technológiai fejlődéshez.” Három új területet kívánnak a törvény hatálya alá vonni: az internethozzáférés-szolgáltatás mellett a mobiltelefonon keresztüli adatátviteli, valamint a formatervezési tevékenység is ilyen. 2,5-3 milliárd forint bevételt várnak (ebből becslésük szerint 800 millió az “internetadó”). “Harsányi László (Az NKA elnöke) az internetszolgáltatás járulékoltatása kapcsán hangsúlyozta: az internetadó elleni, Magyarország infokommunikációs elmaradását hangoztató érvelés két okból is hamis. Egyrészt felmérések szerint az internet-előfizetések alakulásában az ár sokkal kevésbé játszik szerepet, mint a motiváció hiánya. A 0,8 százalékos internetadó ráadásul egy fogyasztóra vetítve havonta csupán 20-70 forintos többletkiadást jelentene. Az internetadóból származó bevételből pedig mintegy 300 millió forintot éppen a digitális szakadékot csökkentő programok támogatására fordítanának.”
Ha megpróbáljuk felfedezni a törvény eredeti szellemét a mostani intézkedéstervezetben, felmerül a kérdés, hogy miért antikulturális az internet? Nos, a dolog mögött az illegális letöltések húzódnak meg. Erre az ellenzők ellenérve az, hogy az illegális letöltést előbb bizonyítani kell a bíróság előtt, nem pedig előre büntetni minden internetezőt.
Ez így igaz, de azért tudjuk amit tudunk az illegális letöltésekről…
Úgyhogy a legerősebb ellenérv szerintem az adószakértőé: ezt a relatíve kis összegű adónemet (amely különben is egyre inkább forgalmi adónak minősíthető, ahogy a termékek köre bővül, és ilyeténképp ellentétes az EU 6-os irányelvével) nagyon sokba kerül beszedni. Egyszerűen nem éri meg. “A 2009-es költségvetési alkuban ezt a pénzt (vagy akár többet is) oda kell adni a Kulturális Alapnak, és gyorsan el is felejthetnénk a kulturális járulékot. Nem fog hiányozni senkinek.”

Nekem személy szerint nem volt szimpatikus ez az össznépi felhorgadás az “internetadó” ellen, főleg az, ahogy a szolgáltatók teleharsogták az internetet, hogy ez aztán milyen csúnya dolog már (mert kapcsolataik révén ezt könnyen megtehették). Szerintem az a nem szép, hogy hergelik az amúgy is hergelődésre hajlamos hangulatban lévő jónépet, miközben kulturális járulékot egy csomó minden után fizetnek más forgalmazók, akik nem tudják ilyen könnyedén elérni a széles közönséget. Azt gondolom, hogy amíg Európa relatíve legdrágább díjait fizettetik velünk, addig ne játszák el az információs társadalomért aggódó filantrópot. Talán az árverseny miatt nem lenne olyan egyszerű a költségnövekedést áthárítani a fogyasztókra, és ezért tiltakoznak ilyen hevesen? Vagy tényleg ezen a szerencsétlen negyven forinton kell elkezdeni az amúgy nagyon szükséges adóstruktúra-átalakítást?

… És ha nem olvasom el László Csaba cikkét, akkor még most is így gondolnám.

Tényleg felejtsük el a kulturális járulékot, az internetet meg használjuk inkább az egykulcsos adó gazdaságélénkítő hatása vs. szociális kiadások szükségessége című vita lefolytatására, erről rakosgassunk ki blogokra mutató logókat és erről írjunk petíciókat.


InterNEtadó blog

A Nemzeti Kulturális Alapról röviden
Kulturális járulék – A luxusadó evolúciója
Brüsszel állásfoglalása
László Csaba: felejtsük el a kulturális járulékot!
Már Wikipédia szócikk is született e nagyhorderejű eseményről!

pár gondolat a kultúra digitalizálásáról

Tömören: Nagyon fontos kezdeményezésnek tartom a kulturális örökségünk digitalizálását, több okból is. Egyrészt ugye így az utókor számára is fennmaradna ezek az értékek (legalábbis bizonyos formában), másrészt- és ezt a magam részéről legalább olyan fontosnak tartom- így hozzáférhetünk olyan dokumentumokhoz is, amelyek eddig pl egy távoli hely egyetlen kis könyvtárában voltak fellelhetőek egy példányban… (És, például egy egyetemistának nem kell magyarázni, hogy ez mennyire jó dolog…)
A kezdeményezés jó, a megvalósítás nem egyszerű… A digitalizálás folyamata egy nagyon idő- és pénzigényes projekt, nemcsak a megfelelő technológiai berendezés meglétét igényli, hanem szakértelmet, és rengeteg időt. Röviden: sok-sok pénzt. Mivel azonban az erőforrások, mint mindig, szűkösek, el kell dönteni, hogy akkor milyen sorrendben, milyen tematika alapján digitalizáljuk a rendelkezésre álló hatalmas „gyűjteményt.” És itt elérkeztünk a következő problémához. Ki mondja meg, hogy mi a fontosabb, mi az értékesebb? Azt digitalizáljuk először, ami mondjuk az „alapműveltség részét képezi”, amit az iskolában tanítanak, vagy ellenkezőleg, ritka, és egyébként nem elérhető dokumentumokat? Egyáltalán, ki határozza meg, hogy mit tekintünk „kulturális örökségnek”? Kétlem, hogy ezekben a kérdésekben tökéletes egyetértés volna, ill. létezne mindenható recept- és az ilyen viták eleve lassíthatják a digitalizálás folyamatát.
Úgy tűnik azonban, hogy felismerték a dolog jelentőségét és számos kezdeményezés van mind EU-s, mind pedig hazai szinten, amelyek a digitalizálást szorgalmazzák- igaz, ezekről nem nagyon hallani (bár ismételten csak a magam nevében beszélek, és ugye, ez nem reprezentatív…)
A magyarországi digitalizálási projektek után kutakodva pl az alábbiakat találtam:
NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum http://www.nava.hu )
KlimoTheca ( http://kt.lib.pte.hu/ )
Magyar természettudományi és tudománytörténeti dokumentumok (http://www.kfki.hu/tudtor/ )
Neumann- ház (http://www.neumann-haz.hu/)
Ezt most mindössze „kóstolóként” raktam ide, ennél sokkal akit érdekel a dolog, kattintson a www.digtalizalas.lap.hu honlapra, ott elég sok info van a témában.

Visszatérve tehát a dolog problematikus oldalára: Magának a digitalizálásnak, amennyire én látom, a pénz- és időigény lehet a problematikája. És, ehhez kapcsolódóan az, hogy adott esetben az egyes könyvtárak/kulturális intézmények nem rendelkeznek a digitalizáláshoz szükséges tőkével.
Emellett egyesekben- joggal- felmerülhet a kérdés: lehet, hogy egy idő után, mondjuk nem is olyan sokára, a digitális dokumentumok kiszorítják a régi, jó öreg „adathordozókat”?:) Lesz-e még egyáltalán kereslet mondjuk a könyvre? A magam részéről, azt hiszem, (vagy tán helyesebben fogalmazva, remélem), hogy a digitális formátum nem fogja kiszorítani ezeket, pusztán lehetővé teszi, hogy több ember számára elérhetővé váljon a kultúra. És, azt hiszem, mindannyian tudjuk, mekkora különbség van aközött, hogy képernyőről olvasok, vagy kezembe veszek egy igazi könyvet… A digitalizálás tehát jó dolog, de ne felejtsük el, hogy ez lényegében csak sokszorosítást, megőrzést jelent, és a kultúrát igazán csak az eredeti formájában ismerhetjük meg.

Van azonban még egy vetülete a dolognak: vegyük észre, hogy a digitalizálás, ahogy halad előre, lényegében kvázi tovább mélyíti a digitális szakadékot. Minél több elérhető anyag van fent az interneten, azaz minél több mindenhez tudnak hozzá férni az internet-hozzáféréssel rendelkezők, a többiek, a „kiszorultak” annál több mindenből maradnak ki… Ezért szerintem a digitalizálás csak még inkább megsürgeti a digitális írástudatlanság ill. digitális szakadék felszámolásának problémáját. Mert jó dolog, ha ez meg amaz fenn van a neten, de még jobb, hogy ha ehhez mindenki hozzáférhet…. És ezzel visszakanyarodtunk az „esélyegyenlőtlenség”-hez…

11.

2. Mit gondolsz a kulturális örökség digitalizálásáról? Milyen projekteket ismersz idehaza, szerinted mik ezeknek az előnyei, illetve hátulütői?

 

Kulturális örökségeink digitalizálásáról konkrétan kevés projektet ismerek, szerintem nem kapnak kellő sajtóvisszhangot, figyelmet a hétköznapi kommunikációs csatornákon, nagyobb újdonságnak számít egyelőre az, ha élőben hazánkba érkezik valami nevesebb vándorkiállítás világklasszis alkotóktól. A hangsúly nálunk inkább az írott anyagok digitalizálásán van szerintem, az egyetlen ilyen jellegű munka, amiről talán többet hallottam a szegedi TIK-ben (Tanulmányi Információs Központ) zajló folyamat, amit 2007 elején egy kiállítás keretében a nagyérdemű elé is tártak. Ritka és értékes könyveket helyeznek digitális állományba, rendkívül profi műszerek segítenek nekik mindebben, ha jól emlékszem az országban csak ők rendelkeznek olyan speciális tisztító géppel, mely a könyveket nemcsak digitális formában próbálja az utókornak megőrizni. De ha már itt tartunk, akkor a megőrzésre, örökségre szeretnék inkább kitérni, hogy azt hiszem valahol ez a jó ebben az egész digitalizálási történetben, hogy megpróbáljuk menteni a menthetőt és egy új technológiába zárva őrizzük így az információt a kulturális örökségeinkről addig, amíg nem találunk valami jobb tárhelyet. Azért írtam információt, mert ugyanakkor nem hiszek abban, hogy digitális formában vagy bármilyen más eszköz felhasználásával meg lehet őrizni kultúránk szimbólumait, legfontosabb sarokpontjait, identifikációs tárgyait. Minden egyes sokszorosítási eljárással ezek veszítenek értékükből, mert szép dolog látni diavetítőn, nyomtatott irodalomban, repróban és sorolhatnám, de az csak másolat marad. Az eszencia és atmoszféra, amivel az ember élőben találkozik egy kulturális alkotás esetén nem reprodukálható a számítógép merevlemezén, de sehol máshol sem. Amikor úgy van valami, ahogy azt oda „teremtették”…például a modern művészetben kifejezetten meghatározó a tér-élmény, képeket csak bizonyos szögből és más képekkel társítva nyer értelmet a mondanivaló. Az a baj, hogy ez veszik el bármilyen másolás esetén és lehet azt mondani, hogy a digitális korral egy új tárgyilagosság időszakába lépünk, de ez amellett, hogy egy új értelmezési keretet nyújt, értékvesztéssel is jár. Igaz, nem teljes megsemmisüléssel jár, szóval az valami, ha egy elporladt váza képe még előhívható, de annak már nincs túl sok köze a vázához.

A másik érdekes kérdés a kultúra digitalizálásával kapcsolatban számomra a katalogizálás, gyűjtés problematikája. Mert egy új talajt teremtünk a mániákus gyűjtőknek, amiben az eredetiség érzete teljesen idejétmúlt lesz és egy mennyiségekről szóló licitálás veszi majd kezdetét, ami az esetek többségében a minőség rovására megy. Szóval ez is egy átgondolandó téma, hogy meddig és hogyan megyünk el ebben a digitalizációban, és ez nem lesz-e negatív hatással a hagyományos művészeti eszközök felé irányuló értékrend változásra is (itt a minőség-mennyiségre gondolok), azok iránti viszonyulásunkra. De ezt itt inkább nyitva hagyom….

Mit gondolsz a kulturális örökség digitalizálásáról? Milyen projekteket ismersz idehaza, szerinted mik ezeknek az előnyei, illetve hátulütői?

A kulturális örökség digitalizálását mindenképpen egy nagyon pozitív, és támogatandó kezdeményezésnek gondolom, sőt a tudomány adta lehetőségeink kihasználását korunk kötelességének érzem. Nem titok, hogy igen nagy veszélyben van a világ kulturális örökségének nagy hányada, az adathordozók minősége, vagy éppen egyre növekvő hiánya miatt. Ezen veszélyek miatt egyre sürgetőbb a digitalizálás, és véleményem szerint nagyra becsülendő az Európai Unió ilyen irányú, sok éves törekvései.

Fontos azonban, hogy a digitalizálási folyamatnak úgy vélem, van pár igen kényes, sarkalatos pontja, melyek miatt kitüntetett óvatossággal kell művelni.
Az egyik ilyen pont a szelekció kérdése. Nyilvánvaló, hogy az örökség csak bizonyos hányadát vagyunk (egyenlőre) képesek digitalizálni, emiatt rögtön felmerül a kérdés, hogy mit igen? mit nem? miért? stb…. Egy jól működő, modern, demokratikus országban valószínűleg nem rejlik nagy veszély benne, de könnyen el lehet képzelni az ellentettjét. Az állam, a tudomány, és a közérdek összehangolására van szükség.
A másik fontos pont a társadalom hozzáférhetősége a tartalmakhoz. Nem sok értelme van a digitalizálásnak, ha az emberek nagyobb részének nincs biztosítva a hozzáférés, ezért ez elengedhetetlen követelmény.
Valószínűleg a kulturális örökség digitalizálásának hallatán, az emberek többségében, felmerül az a roppant aggasztó jövőkép, miszerint ha így haladunk nem lesznek majd mesekönyvek (stb), és minden az internet előtt fog majd zajlani. Én személy szerint nem félek annyira ettől, de mindenképp fontos kiemelni, hogy semmiképp nem szabad egy egyirányú folyamatnak tekinteni a kezdeményezést, ahol a hagyományos tartalmakat felváltja az új. A digitalizálást elsősorban, jelen helyzetben talán egy mentőakciónak kellene tekinteni, mely később a hagyományos tartalmakat kiegészítve üzemel.
Elsősorban értékítélet kérdése, hogy mennyire veszíthet eszmei, szellemi értékéből az eredeti alkotás, a digitalizálási folyamat által, ezért inkább nem is foglalkoznék vele részleteiben. A kódolási folyamat pontosságának maximalizálása, a “hűség” azonban az egyik legalapvetőbb követelmény természetesen.
A fent említett, fontos követelmények betartása mellett, rengeteg előnyt rejthet magában a digitalizálás. A digitális tartalmak nincsenek kitéve sérülési veszélyeknek, az interaktivitás, az interkonnektivitás, és a sebesség növekedése komoly előrelépés. Továbbá a “tárház” növekedésével, elérhetővé válnak távoli kultúrák tartalmai(mely eddig nem, vagy nagyon nehezen volt lehetséges), ami akár csökkentheti a kulturális szakadékokat. Továbbá a már említett, hagyományos tartalmak megmentését szolgáló tulajdonsága is nagy jelentőségű.

Magyarországon már viszonylag korán, a 80-as évek végén rendelkezésre álltak online adatbázisok, az igazi áttörést azonban a Magyar Elektronikus Könyvtár 1994-es megalakulása hozta, ami 1996 és 2002 között több, mint 4000 példánnyal büszkélkedhetett(1). Hasonlóan nagy jelentősége van a Neumann János Digitális Könyvtárnak is (1997), mely egy kulturális törvény hatályba lépése miatt jött létre. Azóta jelentősen bővül az online adatbázisok száma, a legjelentősebbek: Digitális Irodalmi Akadémia, BHI, Webcat.hu, Nemzeti Digitális Adattár(2).
Végül egy kis számadat…

A WebKat.hu 2002. február közepén 100 000 rekordot tartalmazott. A 100 000 rekord között 500 online folyóirat 4600 részegysége és 35 000 cikke, 34 500 szépirodalmi mű (közülük 24 000 vers), 6500 képzőművészeti alkotás, 5000 könyvjellegű dokumentum és 13 900 egyéb dokumentum szerepel. A Digitális Irodalmi Akadémia adatbázisából további 18 000 irodalmi mű kereshető vissza (a DIA rekordok betöltésén a WebKat.hu adatbázisba éppen ezekben a hetekben dolgozunk). (3) 2002.03.04
források:
(1) http://mek.oszk.hu/
(2) http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=611&issue_id=40
(3) http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=611&issue_id=40

A kilencedik (e-kormányzat) és tizedik (e-Befogadás) hét értékelése – feladatok a tizenegyedik (kultúra) hétre

Kicsit “szétcsúszott” ez az elmúlt két hét, abból a szempontból, hogy éppen ki mit csinál, melyik hétre adott penzumokat mikor teljesíti. Én meg közben egy hálózati tanulással foglalkozó konferencián voltam Halkidikiben, ami azért érdekes, mivel éppen arról hallottam egy jó pár előadást, amit éppen ezen a blogon is csinálunk, az e-learningről. Izgalmas volt, rájöttem, hogy a félévből hiányzott a szinkron kommunikáció, más kísérleti kurzusokban nagyban építenek például chat-elésre, skype hívásokra, online konzultációkra, bár a dilemma mindenhol adott: teljesítés orientált félévet, vagy folyamat és kommunikáció orientált félévet tervezzünk-e inkább. A részletekbe most nem mennék bele, de a lényeg, hogy, ha lesz új félév, akkor ismét változtatni fogok a kereteken. Ezzel kapcsolatban majd kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is (hogyan lehetne még jobb félévet csinálni, milyen módszereket érdemes használni). Apropó félév értékelés, ne felejtsetek el szavazni a Doodle-n, hogy mikor értek rá a félévzáró találkozóra.

Áttérve a postok értékelésére: köszi, hogy megszülettek a pótlások, meg az új bejegyzéseket is. Mivel így azonban elég sok bejegyzés született az elmúlt egy hétben, most “kivételesen” nem értékelném őket egyenként, csak néhány gondolatot emelnék ki.

Egyetértek azzal a szkepszissel, hogy az e-demokrácia nem jelenthet olyan közvetlen demokráciát, ahol nincsenek parlamenti képviselők. Szerintem sem nagy a valószínűsége, hogy az embereket annyira érdekelné a politika, hogy afféle rendszeres országos lakógyűléseken vennének részt aktívan. Az e-demokrácia számomra sokkal inkább a mostani folyamatok transzparensebbé válásáról, a véleménynyilvánításról, és a vitáról szól. Ami az e-kormányzatot illeti, szerintem el kell választani az e-demokráciától. Míg az e-demokrácia a politikáról, politikai döntéshozatalról, választásról szól, addig az e-kormányzat inkább az igazgatásról, vezetésről. Előbbinek a politikus és a parlament, a pártok, utóbbinak a hivatalnok, hivatal és önkormányzati ügyintézés áll a középpontjában. Csaba1 írja a postjában, hogy a Svájccal kapcsolatban olvasott adatokkal kapcsolatban szkeptikus. Néhány éve én is foglalkoztam még e-demokráciával és e-kormányzattal, akkoriban és azóta is a CapGemini végzi az EU-nak az e-kormányzat felkészültségi vizsgálatokat, előtúrtam egy rövid ismertetőt a kutatásról, akit érdekel, utánaolvashat.

Örülök, ha sikerült disszeminációs munkát végeznem az eBefogadás év kapcsán, azt azért persze megjegyezném, hogy egy hálójáró szociológus hallgató (jelen esetben jedrik) még nem reprezentatív abban a tekintetben, hogy idehaza ki hallott már erről a kezdeményezésről, és ki nem. Az persze valószínűsíthető, hogy kevesen hallottak a dologról, szóval értem miért ezzel kezdődik a bejegyzés… Akit jobban érdekel a dolog, most csütörtökön volt egy sajtótájékoztató a témában, hogy milyen rendezvények várhatók a közeljövőben (május 17-25 között). Erről itt lehet bővebben olvasni.

Abszolút egyetértek azzal, hogy a digitális egyenlőtlenséget nem szabad önmagában, elszigetelten nézni, ez része a nagyobb egyenlőtlenségi rendszernek, mintegy abba ágyazódik bele. Idehaza egyelőre nincs olyan átfogó politikai program, amely egyszerre lépne fel az egyenlőtlenség régi és új, digitális formáival szemben. A GKM által múlt hónapban befejezett, de egyelőre még nem bejelentett Digitális Írástudás Akcióterv sem a teljesség igényével lép fel, ráadásul a kisebbségi kormányzással veszélybe kerülhet a program meghirdetése is, mivel intézményileg máshová kerül az információs társadalom ügye. Jól látod Sapka, hogy ide bizony programok meg forrás kellene, hogy előrébb lehessen lépni.

Különösen tetszett Benedek999 postja, soha nem gondoltam még végig, hogy a Nyugat által nyújtott segélyek, illetve a segély helyett nyújtott technológiák milyen károsak tudnak lenni a helyi viszonyokra, tönkretéve az adott kultúra, gazdasági rendszer fenntartható műkdését… Érdemes volna ebből a szemszögből értékelni az infokommunikációs eszközök hatását, persze az igazi egy átfogó kutatás tudna lenni.

Elgondolkodtató Szepe megjegyzése, hogy az egyenlőtlenséget ne keverjük össze a mássággal. Ez számomra azt jelenti, hogy, aki felvállaltan, tudatosan utasítja el az eszközöket, az mindenféle előítáletek nélkül megtehesse azt. Ugyanakkor igazán megfogna, ha valaki megkérdezne, hogy vajon mi a tolerálandó másság és hol kezdődik az egyenlőtlenség olyan helyzetekben, ahol a depriváltság nem tudatosodik az illetőben, akit fel akarunk emelni. Talán elv lehet az, hogy, aki az adott helyzetben boldog, és pozitívan éli meg azt, azt a saját akarata ellenére ne próbáljuk meg “megváltani” és mindenáron a saját utunkra rábeszélni.

Örülök neki, hogy volt, aki a harmadlagos digitális szakadék kérdését választotta (csaba1). Azt azonban tisztázzuk, hogy a másodlagos szakadék nem a dolgozók/kikapcsolódást keresők között húzódik meg, hanem az infokommunikációt használó bármely két júzer között, így képezve képzeletbeli törésvonalat tapasztaltabb és kevésbé tapasztalt felhasználó között.
Ugyanebben a postban olvasni, hogy akkor érné meg internetezni, ha időt és pénzt lehetne vele megspórolni. Néhány éve kezembe került egy pici internet-szolgáltató reklám-anyaga, amiben azzal csábítottak a netre, hogy kiszámolták, mennyi lehet vele spórolni, ilyen tételek voltak benne: tévéújság helyett műsorportál, mozijegy helyett letöltés, zenei CD-vásárlás helyett, olcsóbban vásárolt tartós fogyasztási cikkek, vonalas helyett ingyenes internetes telefonhívások stb. Mindez persze részben már feltételezi az illegális tevékenységeket, de ha végigmennénk egy négy fős család kiadásszerkezetén, tuti, hogy több tételt is érint(ene) az internet. Szóval érdemes lehet egyénileg mindenkinek végiggondolni, hogy hol térülhet meg neki az a többnyire 4-5.000 forintos internet előfizetés.

A bejegyzés végére pedig jöjjenek a kérdések a jövő hétre – a téma a digitális kultúra:
1. Áprilisban jelentette be az Oktatási Minisztérium, hogy az NKA forrásainak pótlására kulturális járulékot kívánnak kivetni az internet előfizetésekre. Nézz utána, hogy milyen érvrendszert használ az NKA a lépés igazolására, illetve a szolgáltatók annak elutasítására. Szerinted ebben az esetben mit jelent az, hogy az internet az kultúra.
2. Mit gondolsz a kulturális örökség digitalizálásáról? Milyen projekteket ismersz idehaza, szerinted mik ezeknek az előnyei, illetve hátulütői?
3. Tagja vagy valamilyen szubkultúrának az interneten? (Jómagam például ping-pongozok). Be tudnád mutatni röviden ezt a szubkultúrát és leírni, hogy hogyan változott meg az internet hatására?

Jó munkát, és ha jól számolom, ez az utolsó hivatalos hét. Ha viszont valaki szeretné végig megoldani a leckéket, bejegyzéseket tenni, én szívesen megnézem, kommentálom. Csak lézci ezt majd jelezzétek előre, köszi.

Vajon az elsődleges, vagy a másodlagos digitális szakadék a fontosabb? Merre “mehet tovább” a folyamat, beszélhetünk-e már most harmadlagos digitális szakadékról, és ha igen, mi lehet(ne) annak a tartalma, hol,kik között húzódik?

Először kicsit rugóznék a fogalmakon, pontosabban a magyar fordításukon. A “kirekesztés”-t eddig egy bizonyos viselkedésforma, a rasszizmus (etnocentrizmus) kontextusában hittem használatosnak, inkább “kiszorulás”-t vagy “kimaradást”-t mondanék helyette, hiszen a rasszizmussal ellentétben itt nem az aktorok tudatos magatartásáról van szó. Az inclusion-t pedig szerencsésebb lenne pl. “részvétel”-nek fordítani, mert a “befogadás” úgy hangzik, mintha a lemaradó egyénnek kéne befogadni az információs társadalom új lehetőségeit. Mintha mindkét fogalomnál el lenne vétve az alany. Na ennyit erről…
Hogy melyik típusa fontosabb a digitális szakadéknak? Az elsődleges, ami az aktív IKT-használók és az olyan nem-használók között húzódik, akiknek pedig lenne rá lehetőségük, csak a tudásuk/motivációjuk hiányzik; vagy a másodlagos szakadék, ami az “értelmes”, produktív munkát IKT-val végzők és a technikát csak szórakozásra, maximum infotainmentre használók között áll fenn? Szerintem az a fontosabb szakadék, aminek épp a szélén állunk egy adott pillanatban. Illetve az elsőnek talán alapvetőbb gondok rejlenek a hátterében, ezért fontosabb. Viszont másfelől nézve lehet, hogy inkább a második fajta szakadék áthidalásán kéne buzgólkodni, ami kedvezne az “értelmes”, hasznos tartalmak bővülésének a neten, ami aztán egyfajta lecsorgó hatásként fokozatosan használatra csábítaná a közönyöseket is. Úgy értem, hogy a leghatásosabb motiváló tényező mindig is a gazdasági haszon kilátása lesz – az hogy megérje használni az IKT-t; ez csökkenthetné igazán az elsődleges szakadékot. De megérni akkor fogja, ha tényleg időt és pénzt lehetne spórolni/keresni mondjuk elektronikus ügyintézéssel vagy egyéb e-tevékenységekkel, pl. távmunkával. Kultúrházakba szervezett tanfolyamokkal nem érhetünk el kritikus tömeget, ahhoz valódi motivációt kell teremteni, és olyan lehetőségeket, amik valóban hasznosak a hétköznapokban. Méghozzá sokat, mert egy-egy közhivatal néhány egyszerűbb ügyének részben interneten intézhetővé tétele nem elég, teljeskörűségre kell törekedni. Aztán az emberek egymástól, szűkebb ismeretségi körük opinion leader-eitől diffúz módon vennék át az IKT-használat szokását, felébredne bennük a hajlandóság, hogy beiratkozzanak arra a tanfolyamra a müvházban. Ennek alapján tehát olyan intézkedéseket tartanék fontosnak, mint a távmunka kedvező jogszabályi/adózási feltételekkel való körülvétele és az e-kormányzat teljeskörűvé tétele.
A harmadlagos digitális szakadék az én logikám szerint a gyakorlatias használat mennyiségének és aztán minőségének különbségéből adódhat (ez már negyedleges szakadék is lehet); ritkább vagy gyakori netes ügyintézés, mechanikus vagy kreatív munka között lehetnek ilyen eltérések (illetve hogy csak részben vagy kizárólag távmunkában dolgozik-e valaki). Előfordulhat majd életformaszerű felköltözés a netre, míg másokra ez kevésbé lesz jellemző; lesznek akik identitásukat jobban (vagy teljesen) a virtuális világba helyezik, mások szívesebben fogják csak eseti eszköznek tekinteni. De a legalapvetőbb megoszlás a gyakorlati felhasználás szempontjából az lehet, hogy valaki csak az ügyeit intézi interneten keresztül, vagy a munkáját is úgy végzi.

10. esszé

1.2008 az eBefogadás éve Magyarországon. Az EU legfontosabb célkitűzése, hogy 2010-re felére csökkentsék tagállamaiban a digitális szakadékot. Szerinted idehaza milyen eszközökkel, programok meghirdetésével lehetne ezt a célt a leghatékonyabban elérni?

Véleményem szerint fontos a digitális szakadék felszámolásán munkálkodni, mint ahogy általában fontosnak tartom, hogy állást foglaljuk a különböző dimenziók mentén kialakuló társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése mellett. Egyenlőtlenségek mindig is voltak, azonban fontos, hogy ne essünk abba a hibába, hogy természetesnek fogadjuk el ezek meglétét, ezzel elvonva a figyelmet az igenis nélkülözhetetlen szolidaritás szerepéről. Mindemellett veszélyesnek tartom a másság megszüntetésére irányuló törekvéseket. Sokszor ellenérvként merül fel az egyenlőtlenségek felszámolása során a társadalmakon belüli diverzitás, melynek egyneműsítését semmiképpen sem tarthatjuk kívánatos célnak. Mindenképpen kiemelendő tehát, hogy ne azonosítsuk az egyenlőtlenséget és a kirekesztést az eltérővel és a mássággal, még ha előfordul is hogy a határok nem egyértelműek
Pontosan azért kezdtem ezt az esszét ezekkel az állításokkal, mert véleményem szerint olykor a határok nem egyértelműek. Tegyük fel például, hogy a társadalom egy olyan kisebbségét próbáljuk meg bevonni az információs társadalomban való részvételre, akinek vallása ezzel ellentétes irányelveket fogalmaz meg. Természetesen most sarkítok, s nem hiszem hogy például ma Magyarországon ez felmerülne kérdésként, mégis kiválóan szemlélteti, hogy egy ilyen fejlődés, inclusion retorika nem zárja ki a túlkapás lehetőségét. Végeredményben a gyarmatosítás is egy nagy civilization-inclusion projekt volt…
De semmiképpen nem kívánok megragadni ezen a destruktív szinten, ez a megközelítés sokkal inkább ahhoz készíti elő a talajt, hogy felhívjam a figyelmet az e-inclusion és a digitális szakadék felszámolása során az egyik legfontosabb szempontra: arra hogy ezek a folyamatok a helyi közösségekhez igazodva azok értékeit, normáit, tevékenységeit, intézményeit szem előtt tartva történjenek. Tehát ha az információs társadalom technológiáit és tudását eszközként kezeljük és megpróbáljuk az adott közösség céljaihoz hangolni őket, megmutatni azt, hogyan tudják mindezt felhasználni ahhoz, hogy könnyebben ellássák feladataikat, s nem utolsósorban ahhoz, hogy jobban képviselhessék magukat a többségi társadalom különböző fórumain.
Felmerül persze a kérdés, hogy mennyire beszélhetünk semleges eszközökről, hiszen mi magunk is részletesen tanulmányozzuk, milyen mélyreható változáskomplexum is ennek az új társadalomnak az eljövetele, mely valószínűleg minden közösségben erős hatásokat eredményez. Azonban nem hiszem hogy létezhet más útja a fejlődésnek vagy egyáltalán a jövőnek, a társadalomnak változnia kell, de fontos, hogy mindez a már meglevő alapokon történjen és kellően beágyazottan. Pontosan ahhoz, hogy ne új egyenlőtlenségeket termeljen, hanem valódi jóllétet.

10

  1. 2008 az eBefogadás éve Magyarországon. Az EU legfontosabb célkitűzése, hogy 2010-re felére csökkentsék tagállamaiban a digitális szakadékot. Szerinted idehaza milyen eszközökkel, programok meghirdetésével lehetne ezt a célt a leghatékonyabban elérni?

 

Először is eBefogadás éve 2008, mit is takar ez?

Mert oké, hogy felzárkózás, meg tartanunk kell az EU-s elvárásokat, de most konkrétan mivel akarják behozni ezt az egész lemaradást? A belinkelt honlapon az első kijelentés már kicsit meglepett, hogy információs társadalmi befogadás… úgy gondolom, hogy sok esetben nem abban gyökerezik a hiba, hogy nem elég befogadóak  az emberek. Ha erről több szó esne a médiában és látogatottabb, népszerűbb fórumokon és oldalakon, akkor talán az érdeklődés is intenzívebbé válna. Mert nekem ebből az oldalból (einclusion.hu) csak az derül ki, hogy az téved ide, aki amúgy is közvetlenül érintett a problémában, témában, a kutya nem fogja megtalálni, ha valamelyik érdekelttől erről nem kap információt. Pedig úgy vélem azok tudnának nagyon jó ötletekkel és javaslatokkal előállni, akik most kezdtek megismerkedni az informatika és ezen belül az internet világával, például a Wifi falu projekt is többet adhat annál, minthogy hátrányos helyzetű falvakat bekapcsolnak a „kiber-tér világába”, a programban részt vevők véleménye jó kiindulópont lehet akár…

Beleolvasva pár témába találtam egy számomra nagyon fontos sajtóközleményt,

 „Sajtóközlemény, 2008. január 8.

Az Unió a képzésben, az emberbe történő beruházás növelésében, a motiválásban látja a kiutat; ezért nem hálózatokra, gépekre, hanem motivációs programokra és oktatásra kell fókuszálnunk és költenünk: az emberbe kell beruháznunk, s nemcsak a fél év alatt elavuló technológiákba.”

Nem mond túl sok újat, a félév során jó párszor előkerült ez, csak azért fontos, hogy ha ez tényleg így van, akkor hol vannak a programok? Ugyanis amíg 140ezer forint körül van egy ecdl vagy egy szimpla számítógép kezelői alaptanfolyam ára vagy amíg alapos bogarászás után talál az ember egy olcsóbb megoldást, addig nem lépünk rá arra az útra, amit itt úton-útfélen hangoztatnak. A digitális és társadalmi szakadékok között pedig így hogyan keletkezik átjárhatóság? Azt még úgy ahogy megoldja a rendszer, hogy az oktatásban ezt valamelyest kompenzálja, lásd az iskolai számítógépes termek és társaik, de mi van azokkal a középkorúakkal és 30-asokkal, akik nem a közszférában dolgoznak vagy olyan munkahelyen, ahol a számítógépes képzés kötelező és ingyenes? Hol nyílik lehetősége a hétköznapokban erről informálódni? Oké, ott vannak a könyvtárak és egyéb közintézmények, de itt sem kapunk túl sok kapaszkodót… csak oda akarok kilyukadni, hogy valamilyen meglévő és népszerű fórumon kellene elindulnia bármilyen programnak. Nem hiszek abban, hogy azzal, hogy olcsón biztosítunk számítógépeket és egyéb informatikai eszközöket, megoldódna a probléma, mert az ismereti oldal sokkal fontosabb, amit az esetek többségében egy könyv megvásárlásával nem lehet kompenzálni. Szükség lenne olyan kis csoportos tanfolyamokra országszerte, amiket elérhető áron valósítanának meg. A könyvtárak remek teret biztosítanak erre például, a népszerűsítésre pedig a legegyszerűbb megoldások (plakátok, hirdetőtáblák, közérdekű közlemények a helyi újságokban…stb.) is elégségesek. Ilyen és hasonló kezdeményezésekkel találkoztam már, amik hatékonyság (ld.: hirdetési felület) terén elbuktak, de kis segítséggel és felkarolással ezt orvosolni lehetne. Tegyük hozzá, hogy ez csak egy lehetőség, illetve alternatíva, rengeteg létezhet még, nekem kis gondolkodással például a fent említettek jutottak eszembe legelőször. Szóval nem kell olyan nagyban gondolkodni, csak tanácsolni és segíteni a lokális szintű kezdeményezéseket és kommunikálni, nemcsak közölni. Ha ez az év az eBefogadásról szól, akkor az hagyjon valami nyomot az átlagosan informálódó emberek életében is.