Meg lehet-e ugrani a technológiai szakadékot egyetlen ugrással? Sokak szerint igen. Alapítványok jönnek létre, hogy a nyugati lakosság szá,mára oly természetessé vált technológiákat elvigye a valaha harmadik világnak nevezett országokba, hogy íj módon javítsa az életminőséget és hozzásegítse a lakosságot a technikai és gazdasági fejlődéshez.
<><> Az ehhez hasonló programok kezdeményezőinek nemes szándéka felől semmi kétségem nincs. Egyes esetekben az ilyen ötletek alkalmazása kifejezett, gyors életminőség-javulást ereményezett. Egy programban pl. indiai halászokat és parasztgazdákat láttak el, ha jól emlékszem, mobilinternettel, és miután megtanították őket annak használatára, képessé váltak arra, hogy a lehetséges átvevőhelyek piaci forgalmát kövessék, és így biztosan el tudják adni árujukat, méghozzá a legkedvezőbb árakon. A térség, ahol ezzel kísérleteztek (sajnálatos módon soha nem szoktam megjegyezni sem könyvcímet, sem linket, úgyhogy nem tudom visszanézni a helyneveket, sem pedig hivatkozásokat beszúrni), ennek következtében addig szokatlanul gyors fejlődésnek indult. <>
Ez a megoldás azonban szerintem nem mindenhol használható egyformán. Az információs technológiák ráépülnek egy csomó más technológiára, anélkül nem nagyon használhatók. Hogy mást ne mondjak – az indiai oktatási rendszer, a gazdasági fejlettséghez képest, egyáltalán nem rossz. Az ország lakosságának nagy része megfelelő szinten beszél (legalább olvas) angolul ahhoz, hogy egy angol nyelvű interfésszel tudjon mit kezdeni. Alighanem ennél is fontosabb, hogy tekintélyes méretű a helyi IT-szektor, van „őshonos” szakértőgárda, terméktámogatás, helyi ismeretek. Ez azért fontos például, mert megakadályozza, hogy a kívülről jövő technológiaimport függőséget alakítson ki a nyugati technológiával, a nyugati cégekkel szemben. Olyan egyszerű dologra gondolok, mint a nyomott árú amerikai és európai kukorica értékesítése. Afrikában az olcsó segélykukorica versenyképtelenné tette a helyi földművelőket, akik emiatt felhagytak földjeik művelésével (legjobb esetben nekiláttak kakaót termelni), és rázúdultak a nagyobb városok hullámbádog-negyedeire – és az ország most a Nyugaton megtermelt kajától függ, ha Amerika abbahagyná a szállítást, éhen halna az egész ország. (Zimbabwe ezt utasította vissza, amikor nem vette át az Európában elsüthetetlen amerikai GM-kukoricát – fel is zúdult az egész világ, hogy micsoda barbár diktatúra, hagyja éhezni a saját népét! Ami különben igaz is, de ha még lenne jelentős mezőgazdasági termelés Zimbabwében – mármint ha Mugabe nem számolta volna fel az egészet – akkor akár még józan döntésnek is lehetne tekinteni.) Ennél egy hajszálnyival jobb a helyzet, ha nem kaját, hanem vetőmagot és traktort adunk az éhezőknek, „jobb, ha megtanítjuk halászni” alapon. Aztán persze kiderül, hogy a traktorok fenntartásához üzemanyag kell a Közel-Keletről, alkatrész Nyugatról, meg géphez értő emberek, hogy karbantartsák, ki tudja, honnan. Az is kiderül, hogy a vetőmag hibrid volt, amit nem lehet újravetni, vagyis azt is meg kell venni újra, most már minden évben. Meg az is, hogy a vetőmag csak akkor terem jól, ha alaposan van műtrágyázva, gyomirtózva, amit a parasztnak megint csak Nyugatról kell beszerezni. A fejlődő országban gyakran nem alakultak ki a feltételei annak, hogy a hirtelen importált fejlett technológiát egyáltalán használni lehessen. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az apró paraszti földbirtok túl kicsi ahhoz, hogy gazdaságosan lehessen traktorral művelni. A legsúlyosabb pedig az, hogy a valamelyest mégis csak megnövekvő mennyiségű termés lenyomja az árakat, és még ezen az olcsó áron sem lehet őket eladni az önellátó nyugati országokban, amelyek saját termelőiknek nyújtott bőséges támogatásokkal gondoskodnak egyebek között arról is, hogy ne kelljen a fejlődőktől vásárolni az ételt. És még ez sem lenne baj, ha csupán a „fejlődők” önellátása lenne a cél – de a „fejlődőknek” éppen azért kell többet termelni, hogy eladhassák a nemzetközi piacon, és a kapott pénzből végre kifizethessék azokat az adósságokat, amiket még harminc éve vett fel a kormány elnöki palotára, törzsi háborúra, miegyébre a nyugati meg a közel-keleti államoktól, és utána esetleg megpróbálhassanak iskolázásra, úthálózatra is költeni.) A fejlődőkön tehát csak akkor segít az IT-eszköz, ha nem egy újabb késztermék- és humántőke-igényes technológiát nyomunk a kezükbe, amelynek a puszta működésben tartására sem lesznek képesek önállóan.
A „topiknyitóban” említett laptop-projekt speciel egy igen jól kigondolt kezdeményezésnek tűnik ebből a szempontból; technikai újításai közül nem egyet akár Nyugaton is érdemes lehetne használni (mondjuk, az energiatakarékosság módszereit) – tervezői olyan ketyerét állítottak össze, amely (ha eljut a rászorulókhoz) egymaga pótolhatja az infrastruktúra olyan hiányosságait, amely nyugati polgárokat arra indított, hogy az oly kevéssé high-technek számító golyóstollakat és ceruzákat gyűjtsenek az ottani gyerekeknek. Legalább öt évig működik, nyílt forráskódú programokkal – még ha az öt év letelte után soha az életben nem lesz többé laptopja, akkor is megtanulhat rajta írni, olvasni, talán még nyelveket is (legalábbis, ha nem arra használja az internet-hozzáférését, mint Európa fiataljainak egy jókora része).
Kérdéses, hogy a fejlődő országok katasztrofális állapotának más dimenzióit meg lehet-e változtatni az információs technológia segítségével. Különös tekintettel például a politikai stabilitás biztosítására olyan területeken, ahol a 60-as évek óta folyamatosan katonai háborúk, polgárháborúk és puccsok követik egymást. Meg persze, véget vetni a gazdasági kiszolgáltatottságnak, amely ezeket az országokat a könnyen kizsákmányolható, olcsó nyersanyagszállító szerepére kárhoztatja. Ott van még a – sokszor nem is létező – egészségügy. Mindezek olyan feladatok, amelyeket nem lehet alapítványis szinten megoldani, és nem nagyon segíthet bennük a wifi-hálózat sem, a mobiltelefon sem… hatalmas strukturális változásokra volna szükség.
